Talán nem tapogatózunk rossz helyen, ha Kadarkai Endre portréműsorának, az ArcKépnek a genezisét valahol a Záróra 2011-es közszolgálati tévéről való eltűnése környékén keressük. Az akkoriban a Zugló Televízió szűk közönsége által látható adások bár önmagukban is magas minőséget képviseltek, minden bizonnyal ma sem tudnánk róluk túl sokat, ha a készítők nem élnek a Youtube és az online közösségi média által kínált lehetőségekkel.

Hogy a Záróra után keletkező űr betöltése és a a kulturális-tudományos-közéleti beszélgetésre szomjazó célcsoport kiszolgálása mennyire volt tudatos húzás, arról valószínűleg Kadarkai és társai tudnának nyilatkozni. Az mindenesetre bizonyos, hogy Veiszer Alinda korábbi adásainak követői a karácsonyi bevásárlásra emlékeztető módon kezdték el hétről hétre megrohamozni az ArcKép Youtube-csatornáját, ez pedig megalapozta a műsor lényegében máig töretlen népszerűségét. Az ArcKép archívumában mára több száz olyan portré található, amelyek a az idő múlásával egyre kevésbé felbecsülhető beszélgetést örökítenek meg. Köztük több olyan, mára az élők sorából eltávozott nagysággal is, mint például Hankiss Elemér (alább) vagy Czeizel Endre. 

Mindehhez nyilvánvalóan az is kellett, hogy az ArcKép házgazdája, Kadarkai Endre megtestesítse azt a szerkesztő-műsorvezetőt, aki következetesen a kulturális élet legfontosabb, legérdekesebb szereplőit hívja meg, és az - egyébként nem rövid, mintegy ötven perces - beszélgetések feszes tempóját, színvonalát garantálni képes. A fiatal hoppmester felkészültségét lényegében egyszer sem lehett megkérdőjelezni ez elmúlt hat évben. Ezzel nemcsak - nem ritkán zsémbes vagy zárkózott ember hírében álló - beszélgetőpartnerei rokonszenvét és bizalmát tudta viszonylag rövid idő alatt elnyerni, hanem interjúi döntő többségét is úgy volt képes tematizálni, hogy a közönség számára valóban érdekes információk hangozzanak el. A műsorvezető több alkalommal beszélt arról, hogy Friderikusz Sándort tekinti a műfaj legnagyobbjának, ami tagadhatatlanul érződik is kérdezői stílusán. Pályafutásában mérföldkőnek számított, amikor egy 2015-ben, Vitray Tamás tiszteletére rendezett sajtóházas pódiumbeszélgetést moderálhatott. A veterán tévés ugyanis a hírek szerint kifejezetten Kadarkai Endrét kérte fel a rendezvény dirigálására. 

Az éveken keresztül stabil nézettség- és kattintásszámot hozó műsort 2014 végén az Echo TV vette meg, aminek egy eredeti struktúráját megtartó, ugyanakkor külsőségeiben (grafika, főcím, zene) "közönségbarátabb" (neadjisten hatásvadászabb) produkció lett az eredménye. A változás magával hozta a műsor kiköltözését az interjúalany hétköznapi közegébe, amivel az ArcKép is csatlakozott a "szabadban" forgató potréműsorok egyre népesebb táborához. Bár a műsor klasszikus értékeinek továbbviteléhez nem igazán járult hozzá, ismertségben azonban biztosan jócskán hozott a konyhára az a 2015. decemberi adás, amelyben Kovács Ákos dalszerző-énekes fejtette ki nézeteit a nők társadalmi szerepéről. A közvélemény hetekig háborgott a műsorban elhangzottakon, aminek egyebek közt az lett az eredménye, hogy a Magyar Telekom felhagyott Ákos szponzorációjával. 

Igazságtalan lenne azonban pont az ominózus Ákos-interjút kiemelni a több száz nagyszerű és értékes beszélgetés közül. Az immár szokásos kedvcsináló adás ezúttal 2012 májusára datálható, amelyben Kadarkai a Karinthy-gyűrűs, ám elsősorban mégiscsak búcsúszentlászlói humoristát, Bödőcs Tibort faggatta.

Továbbfűzvén a zárt stúdiókat és a műtermi körülményeket messziről kerülő portréműsorok szálát, ezúttal az évtizedes múlttal rendelkező Propagandánál sokkalta újabb, és merőben más utat járó DTK: Elviszlek magammal kerül terítékre. D. Tóth Kriszta immár harmadik évadát élő sorozata azon kívül, hogy megtartja a hagyományos beszélgetős műsorok kérdés-válasz koreográfiáját, gyakorlatilag semmilyen más elemében nem hasonlít elődjeire, és külsőségeit tekintve abszolút úttörőnek számít a hazai kínálatban.  

Az Elviszlek magammal legmarkánsabban persze abban különbözik a műfaj más hazai képviselőitől, hogy a lineáris médiaszolgáltatás helyett a Youtube online platformján keresztül érhető el. Mindehhez D. Tóth Kriszta saját fejlesztésű projektje, a közéleti tartalmakat is előtérbe helyező női magazin-portál, a WMN.hu szolgáltatja a kereteket. Nem csak ezen a téren igazodik azonban a huszonegyedik század „tévés” trendjeihez. Ahhoz, hogy a stáb megtalálhassa az arany középutat a meghívott vendég természetes élőhelye és a tévés stúdió között, megalkották a személygépjárműben felvett adás koncepcióját. Az autóban, menet közben több kamerával rögzített műsor formátuma ugyan közel sem magyar találmány – elég csak a közelmúltban agyonhivatkozott James Corden-féle Carpool Karaoke-ra gondolni –, a magyar nyelvű piacon mindenképpen példa nélküli.  D. Tóthéknak pedig ezzel ez egy húzással sikerült rögtön az interjústruktúrájú műsorok esetében igen nehézkes, általában az öltöztetésben kimerülő szponzoráció gordiuszi csomóját is átvágni. A stábnak jó szolgálatot tevő négykerekű ugyanis adásról adásra büszkén hirdeti magáról, hogy ő bizony egy Volkswagen.

A műsor fő különlegessége a ragyogó külcsín ellenére is talán a célcsoport és a témák belövése. A női magazinok tematikájához közel álló interjúalanyok közt ugyanis jócskán találunk a szeriőz sajtó által is kedvelt személyiségeket, ami arról árulkodik, hogy a WMN-t megálmodó D. Tóth máig magában hordozza az egykori tévéhíradós-közéleti újságíró szakmai lelkiismeretét.

Az Elviszlek magammal nem csupán a stúdióból kimozdulás tendenciájával illeszkedik a Portrébank sormintájába: Veiszer Alindához hasonlóan D. Tóth Kriszta is hosszú időn keresztül a közszolgálati televízió munkatársa volt. Nyolc és fél év után 2011-ben hagyta ott a Híradót, miután az minden korábbinál erősebb politikai befolyás alá került.

Végezetül pedig a hóhérakasztás tipikus esete, amikor is D. Tóth Kriszta beáll azoknak a műsorvezetőknek a lassacskán végtelen hosszúra nyúló sorába, akik megkérdezték már Kepes Andrástól, hogy nem szeretne-e visszatérni a televízió képernyőjére.

A Portrébank e heti vizsgálati alanyának atmoszférája nemcsak az előző körben feldolgozott Záróráétól tér el jelentősen, hanem gyakorlatilag minden egyéb, ezen a szent fórumon a feldolgozás sorsára jutó portréműsorétól. Till Attila Propagandája a televíziós műfajok kereteit a végsőkig feszegetve fennhangon árulkodik a nézőnek arról, hogy házigazdája “civilben” filmrendező.

A mozi varázslatának tévés portréműsorba csempészését elsősorban a műsor hagyományosan sajátos struktúrája teszi lehetővé. Azzal ugyanis, hogy a Propaganda alapkoncepciója szerint minden alkalommal egy ismert sztár és egy szintén sikeres, ám leginkább a média fősodra mellett evickélő “kisember” pályáját állítja egymás mellé, utat nyit a két fő szál közti párhuzamok és ellentétek kiaknázásához. Ez pedig már elegendő nyersanyagot szolgáltat Tilla csapatának ahhoz, hogy a vágás során helyenként a vizuális történetmesélés legkifinomultabb és legelegánsabb eszközeivel tegyék egyedülállóvá a műsort. Ehhez persze az is szükséges, hogy a forgatások kimerészkedjenek a stúdión kívülre, és a Propaganda “természetes élőhelyükre”, hétköznapi környezetükbe, valamint saját múltjuk ikonikus helyszíneire kísérje el a Propaganda.

A koncepció csúcsra járatásán túl az alapvetően nyegle, más műsorokban néha túllazult állapotában megfigyelhető Tilla Attila a riportalanyok faggatásában is meghaladja önmagát. Noha a Propaganda egyáltalán nem nélkülözi a humort, a műsorvezetője nem ritkán olyan mértékű felkészültséget és empátiát villant kérdezés közben, amelyek a legtöbb piedesztálra emelt, hivatásszerűen tévés újságíróként dolgozó kollégájának  is becsületére válna. Mindez azt is eredményezi, hogy a látvány  és a formabontás ellenére a műsor nem feledkezik meg eredeti rendeltetésének betöltéséről: precíz és elgondolkodtató portrékat fest.

A Propagandát két turnusban  tűzte műsorára a TV2, először 2002 és 2006 között, majd pedig 2013 óta napjainkig jelentkezik újabb adásokkal. Tilla Attila munkáját 2003-ban a Voltfólió legjobb televíziós műsorvezetőnek járó díjával ismerték el. A műsor máig töretlen sikerességét pedig egy szintén 2003-as Joseph Pulitzer-emlékdíj, valamint a Voltfólió Fairplay díja jelzi 2013-ból. Bár talán az ilyen kommentek mindenfajta elismerésnél jobban jelzik a Propaganda szerepét a mai televíziós kínálatban:

Végül pedig ízelítőként a rendszerváltás utáni humoripar veteránjának, Fábry Sándornak és a hagyományos színházi formákat bravúrjaival zárójelbe tevő Pintér Béla útjainak keresztezése Propaganda-módra:

Bár adná magát az a stílusbravúrnak legkevésbé sem beillő retorikai megoldás, hogy a Zárórával zárjam televíziós portréműsorokat bemutató bejegyzéseim sorát, mégis több érv szól amellett, hogy Veiszer Alinda korábbi műsorával indítsam útjára a nagy portrészemlét.

Egyrészt ez volt az a beszélgetéssorozat, amelynek jelen idejű követéshez és részint megértéshez a mai egyetemista-, illetve pályakezdő generáció – amennyiben fogékony volt rá – már nem számított túl fiatalnak, elfeledéséhez pedig még nem elég öreg. Másfelől a Záróra mind ténylegesen, mind szimbolikusan továbbhordozta magában azokat az értékeket, amelyeket az – okkal – megtépázott hírnevű közszolgálati televízió még az átkosból hozott magával, és amelyekre szigorúan sajtóetikai szemszögből nézve mégis joggal lehetett büszke. Nevesül: a nézők kegyének keresése helyett félig-meddig nevelő célzatú, következetesen érték- és teljesítményközpontú, precizitásra épülő szerkesztői-műsorvezetői attitűd. Harmadszor pedig a műsor hat éve alatt a néző szeme előtt zajlott le az a folyamat, amely során a fiatal, névtelen riporter az ország egyik első számú kultúrújságírójává nőtte ki magát, és aminek eredményeképpen tavaly már senkinek sem kellett megmagyarázni új műsora indulásakor, hogy ki az az Alinda.

A Záróra tipikusan az a műsor volt, amely egy közértékteszten kiakasztotta a mérőt: olyan egyéniségek voltak Veiszer Alinda vendégei, akik tudományos vagy művészeti-kulturális tevékenységükkel a magyar értelmiség krémjét képezték. Ily módon azt a fajta valóban közszolgálati tartalmat garantálta, amely tulajdonképpen ebben a formájában még ma, az M5 elindulását követően is hiánycikknek számít a köztelevízióban.

A késői műsorsáv ellenére a Záróra rendkívül népszerű műsornak számított a maga műfajában. 2011-ben – tehát közvetlenül megszűnése előtt – a Voltfólió kulturális médiadíj közönségszavazásán bizonyult a legjobb televíziós műsornak. Veiszer Alindát – bár több helyütt érték kritikák túlzottnak vélt felkészültsége és adott esetben akár vendégeiénél is hangsúlyosabb szerpeléseiért – elvitathatatlan érdemeinek elismeréseképpen 2008-ban Junior Prima Díjjal, 2012-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia Újságírói Díjával jutalmazták.

Nehéz lenne egyet vagy kettőt találomra kiválasztani a számtalan kiváló beszélgetés közül (Alinda a műsor hat éve alatt közel hétszáz interjút készített), azonban a meghívottak és a jellemző témák skálájának végpontjait kijelölendő álljon itt két példa: egy filozófiai mélységeket karistoló interjú Magyarország egyik első számú kommunikációkutatójával…,

...és egy, a bulvár jelentésmezejét annak igényes, de legalábbis pozitív oldaláról lefedő színészportré:

A színház mellett a hétköznapi beszélgetést szokták soha ki nem haló, örökké aktuális és közérdeklődésre számot tartó „műfajként” emlegetni. Utóbbiból általában hiányzik a szándékolt dramatizáció, mégis közbejátszhatnak olyan tényezők, amelyek folytán valahogy mégis képes meghaladni a kívülálló vagy laikus ingerküszöbét – mármint azt az esetet leszámítva, amikor egymás kölcsönös, cifra formákat öltő szidása van napirenden.  Az egyik ilyen az, amikor a beszélgetés témája közfigyelemre méltó – méghozzá jellemzően azért, mert sokakat érint, a beszélgetőtárshoz pedig ezen a téren valamilyen módon kiugró, a hétköznapitól eltérő, átlag feletti teljesítmény köthető. A másik – az előbbitől egyáltalán nem függetlenítve – maga a beszélgető személy, aki tevékenysége és megnyilvánulásai miatt önmagában érdekes lehet. Abban a pillanatban, amikor az ilyen személyek iránti kíváncsiságból fakadó érdeklődést felkarolja egy tömegmédium, valamint egy felkészült, elkötelezett újságíró vállalkozik arra, hogy mindezt interjú formájában strukturálja, megszületik a televíziós portréműsor.

A Portrébank vállaltan propagálója az ilyen jellegű televíziós tartalmaknak. Mindezzel egyrészt azt az elsősorban fiatal, a jövő értelmiségét alkotó generációt szándékozik megcélozni, amelynek kapcsolata igen rideg a klasszikus közszolgálati tartalmakkal. Ezt persze nem valamilyen elitista megfontolásból teszi, hanem mert az ilyen műsorokban szereplő vendégek történeteiből tényleg rengeteget lehet tanulni, életpályájuk pedig a legtöbb esetben kimeríthetetlen inspirációforrás. A blog szerzője egyúttal azt sem rejti véka alá, hogy nagy tisztelője a portrék elkészítéséért felelős újságíróknak, és műsoraik bemutatásával egyúttal őket is szeretné ezúton valamelyest példaként állítani a jövő újságírói elé. Ugyanakkor az érettebb ifjúság képviselőit is szeretné megszólítani: a jelenleg is futó műsorokhoz a tervek szerint kedvet csinál, a múlt ékköveihez pedig nosztalgiabombát ácsol.

Az itt megjelenő írásokból az olvasó ízelítőt kap az adott műsor életútjából, sajátosságaiból és egy vázlatos képet annak televíziótörténeti jelentőségéről. A Portrébank hetente egyszer jelentkezik új írással az inspiráció és a nosztalgia jegyében.